Kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott a beszámolók írására, de most gyűjtöttem egy kis erőt és megpróbálom bepótolni. Legutóbb március elején írtam, most onnan folytatom.
Megtudtuk, hogy március 17-én fogadás lesz a tokiói Magyar
Nagykövetségen március 15. alkalmából. Mindenképp el akartunk menni,
de meghívónk nem volt. Sebaj, írtam egy e-mailt a követségre, hogy
mennénk, mire küldtek meghívót. Sajnos úgy alakult, hogy nem tudtunk
Tokyóban senkinél megszállni. Elhatároztuk, hogy megjárjuk 1 nap
alatt oda-vissza. Végül is csak 140 km. Akkor még nem tudtuk, hogy
mi áll előttünk. Délelőtt tízkor indultunk, a fogadás 6-kor
kezdődött. Gondoltuk, előtte nézelődünk egy kicsit a városban. A
városnézésből nem lett semmi, ugyanis 
6-ra értünk
oda. A Tokyóba vezető úton iszonyú tömeg volt, beljebb már viszonylag
jobban lehetett haladni. Ráadásul akkor kezdődött a délutáni
csúcsforgalom.
A fogadáson volt sok itteni magyar és jó néhány japán, aki tudott magyarul. Találkoztunk néhány ismerőssel is, de a legjobb az egészben az volt, hogy voltak magyar kaják, amiket japánban nem tudunk enni. Pl. téliszalámi, csemege uborka, székelykáposzta, mákos rétes, képviselőfánk. Az est fénypontja az volt, hogy Dani leöntötte magát egy kupica vodkával. Volt egy beszéd is, szerencsére csak rövid. Este 9-kor hazaindultunk és 4 óra alatt meg is tettük a 140 km-t.
Akkor még nem volt pontos képünk az autóval való közlekedésről. Van néhány autópálya (kisebb sűrűségben, mint nálunk), ami elég drága, 1 km kb. 30 yen (1 yen kb. 2 Ft). A magyar ,,autóútnak'' megfelelő dolog lényegében nincs. Az egyéb utak 2-szer 1 sávosak, nagyon keskenyek és még ebből is kevés van. Ezeken zajlik a forgalom legnagyobb része. Szinte mindenhol 40 km/óra a sebességkorlátozás, nagy ritkán 50, de gyakran 30, viszont folyton meg kell állni a piros lámpánál (itt a zöldhullám is ismeretlen). Nem csak városon belül! Igaz, ez teljesen mindegy, mert tőlünk Tokyóig egyfolytában város van. Előzni is tilos mindenhol. Az az egy szerencse, hogy ha nincs dugó (ez leginkább csak éjszaka fordul elő), akkor senki nem tartja be a sebességkorlátozást és 60-70-nel mennek. Előfordult olyan is, hogy 4-5 méter széles úton megelőzött egy teherautó, amikor 90-nel mentem (50-es korlátnál). A szabályokkal a japánok sokszor nincsenek tisztában. Hol nem adnak elsőbbséget, ahol nekem volna, hol meg nem hajlandók menni, pedig nekik van.
A másik mizéria a parkolás. Ha autót veszel, akkor kell parkolóhelyet is venni vagy bérelni. Tokyóban 1 hónapra ez kb. 30-50 ezer yen. Nekünk Hitachi központjától nem messze 10 000 yen lenne, de szerencsére a 600 ccm-nél kisebb autókra ez a szabály nem vonatkozik. Így aztán ott parkolunk, ahol tudunk. Ez úgy néz ki, hogy mindenhol kint van a parkolni tilos tábla. Semmilyen úton nem lehet parkolni semmikor. Olyan, hogy senki-földje, itt nincs. Minden föld valakié és általában jól körbe is van kerítve. Szerencsére itt vidéken vannak olyan helyek, melyek ugyan valakiké (cégé, gyáré), de nem törődnek vele. Sajnos ilyen nem sok van, pl. mi a lakásunktól gyalog kb. 10 percre szoktunk parkolni. Ha valaki vendégségbe jön hozzánk, akkor elvileg nem tud autóval megállni a közelben. Fizető parkolók ugyanis csak a belvárosban vannak. Viszont az emberek mégiscsak mindenhová autóval mennek és a leglehetetlenebb helyeken állnak meg (szabálytalanul).
Áprilisban ünnepeltük a húsvétot, amit itt nem is ismernek. Mégis nagy ünneplés volt, mert épp egybeesett a cseresznyefa virágzásával.
Szombaton délelőtt tojást festettünk, ebéd után hamar kimentünk a tőlünk 2 percre levő főútra a Sakura (cseresznyefa) fesztivál eseményeit megnézni. Mivel már jó előre plakátokkal meghírdették az eseményt (előtte hetekig az időjárásjelentés külön részében saccolgatták, hogy mikor virágzik). Kíváncsian vártuk a fejleményeket. Hozzánk közel esik Hitachi legszebb utcája, a Heiwa-dori. Ezt végig cseresznyefák szegélyezik. Ez alkalomból lezárták az autók elől, és széltében-hosszában lehetett gyalogosan közlekedni a cseresznyefák alatt.
A látványt nem könnyű leírni. Az utat kétoldalról sűrűn szegélyező cseresznyefák teljes pompával virágoztak. Leheletfinom rózsaszín (majdnem fehér) szirom erdejük az ember fölé kétoldalról valóságos kaput emelt. Ha felnéztünk, alig látszódott ki a kék ég a tömör virágerdőn át. Iszonyú tömeg volt, az utca két oldalán május elsejét idéző enni-innivalót, játékot áruló bódék sora és mindenféle műsorok:
Állatsimogatás (csibe, nyúl, tengerimalac). Danika kezdetben a nyuszikat sem akarta megsimogatni, noha roppantul érdekelte, járt-kelt fel-alá a tömegben, mutogatott a nyuszikra. Végül többet is kivettünk a lapos kordon mögül és hajlandó volt megsimogatni s mind újabbakat kellett kivennünk. Nagyon édes volt a lelkesedése. A csibéket nem volt hajlandó megsimogatni. A hely persze a gyerekek paradicsoma volt. Volt két hatalmas rendőrmotor, amire sorbanállás után fel lehetett ülni és egyenruhás rendőrök polaroid felvételt készítettek minden ,,motorozóról''.
Az utca két végén egy-egy színpad állt, ahol kimonóba öltözött minimum középkorú hölgyek ill. érett korú férfiak énekeltek playback zenére. A műfaj a mi nótaéneklésünkre hasonlít leginkább. Hasonló a TV-ben is gyakran hallható. Harci ruhába öltözött zászlót vivő japán lovas szamurájok poroszkáltak végig az úton csatakiáltások kíséretében. Dobzenekarok vonlutak fel cintányéros lányok közreműködésével. Danika nem tudott ellenállni a ritmusnak, az utca közepén táncra perdült sok japán és persze a mi örömünkre. Többen percekig álltak és mosolyogva nézték a lankadatlanul forgó-rugózó táncos Danikát. Őszintén szólva egyetlen japán gyerektől sem láttunk hasonló produkciót.
Kicsit odébb, úgy 10 percre, a művelődési központnál hirtelen feltört egy szökőkút, csak úgy a tér burkolata alól. Nagyon jópofa. A hely a hagyományokkal szakító japán fiatalok kedvenc gyülekezőhelye. Ordító rock and rollt bömbölő magnójuk zenéjére bő farmerben és színes, punk hajjal járják a láblengetős rocky-t. Két szóló között 8-an, 10-en formációban táncolnak. Csak fiúk. Danika itt is elkezdte ropni. Ő is farmerben volt és neki sem volt szűk.
Mindezen érdekességek után tértünk haza és vártuk a nyuszit, ami Danika szobájába tojta a tojásokat, nyuszikat, no meg egy doboz LEGÓ-t.
Sütöttünk diós bejglit is, ami a körülményekhez képest nagyon jól sikerült. Itt ugyanis nincs a gáztűzhelynek sütője, csak olyan sparhelt féle van. Így a grillezős mikróban sült a bejgli.
Aznap este még kimentem megnézni, mit csinálnak a japánok. A főutcán a betonon egész családok ültek műanyag takarókra települve és ettek ittak (és ittak és ittak jó sok szakét), mulattak. Volt jó pár részeg is. Nagyon rövid japán fürdőköpenybe öltözött sok-sok ember egy nagy fa építményt hurcolt ide-oda csatakiáltásokkal. Ez egy vallási jelkép, olyasmi, mint amit a körmeneteken visznek. Este egy érdekes bábjáték is volt, amit szerencsére másnap megismételtek. A bábozás hatalmas emeletes építményen folyt. Szétnyitható 15m magas, 10m hosszú szekér alakú szerkentyű, ami emeletes bábszínpaddá alakul. Az alján dobzenekar dobol, belülről pedig rengeteg ember kb. 15 db 1m-es fabábot mozgat zsinórok segítségével. A bábok szamurájok, harcosok, kardoznak, lőnek és rendes nyilakat lőnek a közönség közé, amiért nagy harc folyik. A bábok egy része lovas. A főutcán azután nagy üggyel-bajjal bambuszrudakon csúsztatva a hatalmas építményt próbálták kitolni az út szélére. A tömeg nem tágított, ezt is nézte. Két oldalról 3-3 ember hatalmas kötelekkel tartotta egyensúlyban a szerkentyűt, vagy 30-an tolták, vonták, taszigálták. Végül az út szélén szétszedték a színes anyagokkal bevont faépítményt. Ez az egész 300 éves hagyomány és nem sok ilyen van egész japánban. Elég sok külföldi turista is volt. Később 100-150 nőből, lányból álló társaság is szórakoztatott minket. Érdekes, hogy minél idősebb volt valaki, annál nagyobb lelkesedéssel táncolt. A fiatalabbak leginkább fapofával csinálták, az 50-60 évesek élénk mimikával, mosolyogva, élettel telve. Aerobikhoz hasonlított leginkább.
Április közepén elmentünk egy környékbeli zarándokhelyre. Az erdő néhány szép buddhista szentélyt rejt. A hely külön érdekessége a Sanbonsugi, a három törzsre elágazó hatalmas cédrusfa. Itt sem maradtunk döbbenetes élmény nélkül: az egyik szentélytől 10 méterre az erdő közepén magára hagytak egy kis teherautót, ami már ki tudja mióta rozsdásodott a szent hely tőszomszédságában gazzal benőve. (Azért mi továbbra is bősz szelektív szemétgyűjtők vagyunk. Csak havonta egyszer szabadulunk meg az üvegektől, konzervdobozoktól. Ez a szabály ugyanis.)
Nyársra húzott pisztrángot, rizst, polipos golyót, édességet kínáló árusok bódéi szegélyezték az utat a szentélyek bejáratáig. Giccsesnek minősítettük a művirágokat, amiket lépten nyomon meg lehetett vásárolni. Némelyik aranyszínű volt rózsaszín párduc színű virágrátétekkel. Borzalmas. A szentélyek melletti kis kőszobrocskák mellé a legkülönbözőbb dolgokat teszik le a japánok. A szobrok egy részén ruha van, de mellette játékbaba is, meg csipszes, sörös doboz. (Nem szemét!)
Április végén sajnos szomorú esemény történt. Váratlanul meghalt Bea nagymamája, ezért hazautazott a temetésre egy hétre. Addig én kettesben voltam Danival.
Május közepén születésnapi partit tartottunk Daninak. 4 mamával 7 gyerek jött el 3-10 évesig. Az egyik mama a ház tulajdonosa volt: Nagayama san. Rögtön át is adták az ajándékokat, ami az amúgy félénk Danikát teljesen elvarázsolta. Türelmetlenül bontotta ki velünk a szépen csomagolt ajándékokat. Ezután a vendég gyerekek birtokba vették a lakást, Danika játékait, kis házát, de rajzolgattak is. Hát elég nagy volt a hangzavar, mi felnőttek beszélgettünk. Ez sem volt túl könnyű, mert csak az egyik nő tud valamelyest angolul, akivel a legközelebbi a kapcsolatunk, Ő a közvetlen szomszédunk (Niwa san). Megbeszéltük, hogy ki hány éves. Kiderült, hogy Bea a legfiatalabb. Valahogy az a véleményünk alakult ki, hogy fiatalabbnak látszanak a koruknál, alacsonyak, soványak, szép sima a bőrük, és ez nem csak a 4 nőre igaz. Arra is kíváncsiak voltak, hogy hol és hogyan ismerkedtünk össze Beával. Csodálkoztak, hogy Danikának külön ágya van, hiszen ők 6-8 éves korig közös futonon alszanak a gyerekkel (a gyerek a két szülő között). Azt is mondták, hogy szívesen elcserélnék a gyerekeiket Danikával, mert Ő nagyon jól viselkedik és sokat alszik. Aztán elkezdtünk enni. A menü: tatár bifsztek, majonézes tojássaláta, körözöttes és sonkás szendvics, majonézes kukorica, sonkás és húsos falatkák. A tatárbifszeket nem mindegyik kóstolta meg, furcsállták a nyers hús evését. Ezen azért meglepődtünk, mert itt a halat nagyon szeretik nyersen. A tejberizst végképp bizarrnak találták. Ők a rizst nem tudják elképzelni édesen. Amúgy mindent dicsértek, főleg a szülinapi epertortát.
Májusban elkezdtünk uszodába járni. Elég drága, egy belépő 420 yen. Szép fedett uszodát találtunk a Kamine-hegy tetején. Van egy 25 méteres medence és egy gyerekmedence csúszdával. Az uszodában jó nagy feltűnést keltettünk, mindenki minket nézett. Leginkább középkorú és idős hölgyek voltak, akiknek a zöme nem úszott, csak gyalogolt a vízben, de tartottak össznépi zenés vízi tornát is. Így úszni nem nagyon lehet, bár néha fenntartanak egy pályát úszóknak, itt 3-4 ember szokott úszni. A gyerekmedencében viszont nincs senki, így Danival nagyokat pancsolunk.
Május 23-án délelőtt Mitóba mentünk a Suzukival. Mito a mi prefektúránk, Ibaraki székhelye, tőlünk 30 km-re. Autóval kb. 1 óra az út. Kicsit nagyobb város benyomását kelti, mint Hitachi, több nagyobb áruház is van. De sok érdekesség nincs. A művelődési ház szép parkjában egy esküvőbe botlottunk. Kis pódiumon állva, mikrofonba mondták ki a boldogító igent. A gyűrűk felhúzása után a vőlegény hosszas készülődés után homlokon csókolta a menyasszonyt. A parkban aztán nagyszabású kirakodóvásár kezdődött. Főleg ruhát, cipőt, edényeket lehetett kapni, no meg rengeteg gyerekjátékot.
Május végén tettünk egy nagyobb kirándulást Tokyóba. Kocsival mentünk és kb. 5 és fél óra alatt meg is tettük a 140 km-t. Egy barátunk üres lakásában kaptunk szállást, ami a Shibuya városrészben van. Délután itt sétálgattunk. Ez a városrész a fiatalok (< 25 év) kedvenc helye. Rengeteg áruház, játékterem, étterem és iszonyatosan sok ember. Kb. olyan tömeg van egyfolytában, mint a pesti tűzijáték idején a rakparton.
Másnap ronda esős idő volt, ráadásul elég nehezen találtuk meg gyalogosan az Asakusánál levő híres kaput a 300m-es fedett pavilonsorral, ami a híres szentélyhez vezet. Ez Tokyóban a két nagyobb szentély közül az egyik. Van egy nagy shinto szentély, amit a világháború után újraépítettek, és egy kisebb buddhista szentély, ezekhez több nagy kapu tartozik, nagy szobrokkal. Itt van egy hatalmas szuvenír bolt sor is, is ahol minden elképzelhetőt be lehet szerezni.
A szakadó eső ellenére iszonyú nagy tömeg fogadott minket. Az egyik kedvelt fényképezőhelyen megkértem egy idősebb férfit, hogy fényképezzen le minket, mire kerek perec visszautasított. Csalódottságomat látva egy tini lánycsoport ajánlkozott fel önként, Danika amúgy is nagyon tetszett nekik. Danikának mindenhol nagy a sikere, ő néha unja is a népszerűséget és ha integetnek, fejét rázva azt mondja: NEM.
Délután a város leghíresebb parkjába, az Ueno parkba mentünk. Itt van a legtöbb múzeum. Ezúttal a Tokyo National Museumot néztük meg. Nem nagyon voltunk megelégedve. Nem éri el egy átlagos magyar múzeum színvonalát. Igaz sok régi japán dolog van benne, edények, kimonók, kardok.
Másnap Akihabarába mentünk, ahol minden elektronikai cuccot be lehet szerezni. Megállapítottuk, hogy tényleg. Vettünk egy videókamerát. Sony, elég kicsi és sok mindent tud. Van kis színes képernyője és teljes sötétségben is lehet használni, infralámpa is van benne. Persze bonyolítja a dolgot, hogy Japánban NTSC rendszer van, de szerencsére lehet PAL videókamerát is venni. Azóta már tudtunk is hazaküldeni a családnak kazettát, amin persze a fő téma Dani volt.
A legnagyobb újdonság itt most az MD. Ez többször írható CD, kisebb mint a CD. Nem is olyan drága, tömörítve, digitálisan át lehet venni rá a zenét a CD-ről.
Szombatonként a Tokyo Science University matek tanszékén van szeminárium. Azon előadtam. Kicsit furcsa, hogy soha sincs előre megbeszélve, hogy ki ad elő. Odamegyünk és megkérdezik, ki akar előadni. Persze senki. Így 4 alkalomból, mikor ott voltam 3-szor nekem kellett végül. De legalább tényleg elég sok jó matematikus hallotta.
Vasárnap délelőtt a császári palota kertjében sétáltunk csupa zölddel körülvéve. A palotába nem lehet bemenni, de a kertek tényleg szépek.
Ebéd után elmentünk a Ginzára, az előkelő vásárlóutcák környékére. A fő utca le volt zárva, az út közepén székek, napernyős asztalok várták a fáradt sétálókat. Itt is sokan nézelődtek, vásároltak, fagyiztak. Áruházba inkább nem is mentünk be, mert itt minden elképesztően drága. Egy sima fehér ingért is elkérnek 50 000 yent. Este, illetve éjszaka visszaautóztunk Hitachiba, ilyenkor csupán 4 óra az út.
Másnap igen kellemetlen élmény ért minket. Egy csótány. Eddig még nem találkoztunk vele az új lakásban, most viszont Bea véletlenül rálépett egyre éjszaka mezítláb. A hatást gondolom nem kell részletezni. Lehet kapni egy füstbombaszerű dolgot csótány ellen, amit rögtön be is szereztünk. Két óráig bent füstöl, addig nekünk ki kell jönni. Úgy tűnik, ez használt, mert azóta csak kint találtunk csótányt.