Ezt a beszámolót már itthonról írom, nagy késéssel, hiszen a hazaköltözködés elég sok idõt vett igénybe.
Október elején tettünk még egy kirándulást
Tokióba. A legérdekesebb, ami velünk történt,
Enoshima
megtekintése volt. Ez egy szép kis sziget Tokiótól
délre, Kamakura mellett. Szépen sütött a nap, bár
a pára
miatt nem láttuk a Fujit, amit egyébként jól
lehetne innen. Vonattal mentünk, az utolsó szakaszon monoraillel,
ami fentrõl lefelé lóg. Danika igencsak élvezi
a vonatozást, nézelõdik az ablakon, de fõleg
a jegykezelõ
autómatát bírja. Enoshima egy kis sziget, sok
fiatal szerelmespár jár oda. Mindenféle szentély,
szobor, híres kõ
látható az út mentén. A végig fel-le
lépcsõ megmászása komoly erõpróba
volt, hiszen vittük a babakocsit is és
Danika folyton felvetette magát. Az út egy sziklás
öbölbe vezetett, ahol hemzsegtek a pecások. A víz
jópofa
vájatokat épített ki magának a sziklában.
Örültünk, hogy ezt még láthattuk Japánból.
Október második felében elutaztam Okinawára,
ezúttal egyedül. Okinawa egy subtrópusi szigetcsoport,
Japánhoz tartozik, de jó messze van dél felé,
kb. a Szaharával egy magasságban.
Reggel indultam Tokióba lassú vonattal, onnan ki a másik
reptérre monoraillel. A repülõ du. 3-kor indult, 2.5
óra volt az út. Ezalatt összesen 1 pohár
narancslét adtak. Volt amerikai film is, de csak japánul.
A reptéren várt egy ismerõs matematikus, Tokushige,
a friss feleségével (3 nappal azelõtt volt az esküvõ).
Autóval elvittek a szálláshelyre, ami Nahától,
a sziget fõvárosától 10 km-re van, az egyetem
mellett. Egy
panzió féle volt, egész tûrhetõ,
csak 5000 yen egy éjszaka (a szokásos 10000-rel szemben).
Utána elvittek
egy vendéglõbe vacsorázni. Mivel õk még
nálam is kevésbé beszédesek, eléggé
akadozott a társalgás.
Másnap délelõtt elõadtam az egyetemen levõ
2 fõ kombinatorikusnak. Kértem egy biciklit kölcsön,
de
Tokushigének nincs, így az anyósét kaptam
kölcsön. Õ viszont 10 km-re a másik irányban
lakik, onnan kellett
visszabiciklizni. Ráadásul az egyetem egy jó nagy
hegy tetején van. Jól kidöglöttem, de azért
még
körbenéztem kicsit a környéken. Legalább
35 fok volt. A nõvényzet jelentõsen más, sok
pálma, ananász és
banán fa. A házak kicsit más stílusuak,
de összességében ugyanolyan a városkép,
mint pl. Hitachi. Jó sok gyár
van arrafelé is, ami azért furcsa, mert a sziget Japán
elsõ számú üdülõparadicsoma. Szombaton
délelõtt együtt
elmentünk a strandra. 100 km-re. Meglepetésemre alig van
strand Okinawán, azért lett volna közelebb is, de
az tényleg elég vacak, késõbb megnéztem.
Ez viszont tényleg nagyon szép volt, egy nagy szálloda
elõtt,
hálóval elkerített részen lehetett úszkálni.
Vittem búvárszemüveget is, láttam is pár
érdekes halat, de többre
számítottam. Ebben a szállodában lesz jövõre
valami nagy csúcstalálkozó. A vízben összesen
5-en voltak.
Tokushige sohasem fürdik, a felesége néha, de most
nem.
Délután busszal bementem Nahába, mert valami nagy
fesztivál volt. Egy szinpadon volt mindenféle néptánc,
zene , karate, meg hasonlók. Ez egészen különbözõ
stílus volt, mint máshol Japánban, de nagyon érdekes
és jó
volt. Vasárnap is Nahában nézelõdtem. Van
egy híres bevásárló utca, ott mászkáltam.
Itt is fesztivál volt,
minden sarkon volt valami mûsor, jazz, népzene, stb. Meg
lehetett tanulni játszani Okinawa híres hangszerén,
a háromhúrún, kaptam oklevelet is róla.
Este a tanszékvezetõvel, Maeharával, a feleségével,
a lányával, aki a Tokushige felesége és a Tokusigével
elmentünk egy jó étterembe, ahol okinawai kaját
ettünk és táncokat néztünk. Ez nagyon érdekes
volt,
levideóztam. Egész este japánul kellett beszélgetni,
mert angolul igazából csak Tokushige tud, de egész
jól
ment.
Hétfõn elvittek egy híres cseppkõbarlangba,
de nem voltan annyira elragadtatva. Mellette volt egy kis skanzen
féle is, de az is csalódást okozott. Kedden biciklivel
mentem felderítõ körútra. Tengerpart, Naha és
még
sokfelé. Túl sok érdekeset nem találtam.
Viszont a hátsóm jól megfájdult a több
mint 40 km biciklizéstõl, mert
nagyon vacak bicikli volt. Utolsó nap a haza út
egy egész napot igénybe vett Hitachiig.
Ezután a fõ tõrténések már a hazautazással voltak kapcsolatban, egy kivétellel.
Mint már említettem, tagja voltam a Hitachi Operakórusnak.
Ennek a karmestere kérdezte meg még
tavasszal, hogy nem lenne-e kedvem egy másik társasággal
énekelni a Pillangókisasszony címû opera
elõadásán október végén.
Némi habozás után igent mondtam. Hamarosan el is kezdõdtek
a próbák a
kórusnak.
A résztvevõket direkt erre az alkalomra szervezték
össze, a legkülönbözõbb helyekrõl, különbözõ
kórusokból,
operatársulatokból, profikból és amatõrökbõl.
Az egyik kisebb szerepre azonban nem találtak "igazi" szólistát,
így engem kértek fel. Igaz, hogy basszus szerep, én
meg tenor vagyok, de a kórus csupa tenorból állt,
így nem
nagyon volt mit tenni. Azt a shintó papot alakítottam,
aki összeadja Csocso-sant és Pinkertont. Kb. 10 sornyi
szóló. Volt még egy gaijin (külföldi)
a szereplõk között, egy amerikai srác, aki
opera szakon végzett
Amerikában, aztán elvett egy japán lányt
és ide költöztek. Elég sokat probáltunk,
sokszor más városban, de
nagyon élveztem általában.
Október 30.-án, szombaton volt a fõpróba,
11-kor indultunk a családdal együtt és este 9-kor értünk
haza.
Bea levideózta az egészet és fényképezett
is, mert a koncert alatt nem lehetett. Meglepõdtünk nagyon,
mikor
kiderült, hogy nem is lesz igazi zenekar. 2 nõ orgona-szintetizátoron,
1 szál hegedûs és 3 ütõs szolgáltatta
a
zenét. De nagyon jól csinálták, ha kicsit
jobb hangjai lennének a szintetizátornak észre sem
lehett volna venni.
Tulajdonképp, még jobb is mint ha egy nem túl
jó zenekar játszott volna. Így nem lehet gikszert
fújni trombitán
és még véletlenül se hamis. Állítólag
jól énekeltem, és jól állt a papi ruha
is, amit egy szentélybõl kértek
kölcsön, de a make up az nagyon nem tetszett Beának,
egész Japános arcot csináltak nekem. A többieknek
is
fantasztikusan szép ruhái voltak, fõleg a nõi
kar kimonói és hajkölteményei.
Az elõadás vasárnap 2-kor kezdõdött
Mitóban (megyeszékhely), de már 12-kor kígyózó
sorokban
várakoztak az emberek. Ez azért van, mert nincs helyjegy,
érkezési sorrendben lehet leülni. 1650 nézõ
volt,
teltház. Az elõadás jól sikerült,
nagy siker volt. Én sajnos kicsit elrontottam a szólót.
Utána fogadás is volt,
mindenki beszédet is mondott, ahogy az ilyenkor szokás
Japánban. Persze nekem is kellett, de rövid voltam,
mert japánul kellett beszélni.
Nagyon nagy élmény volt ez a kaland, kólönösen,
hogy Japánban ezt a Japánról szóló operát
adtuk elõ. Sok
finomságot megtudhattam így a szokásokról,
öltözködésrõl, történelemrõl.
A hazautazásra való felkészülés 3 fõ részbõl állt.
Elsõ lépében el kellett dönteni, hogy
sima csomagokban küldjük a cuccokat, vagy konténert bérelünk.
Utóbbi, akkor érte volna meg, ha több mint 120 kg -ot
küldünk. Az elõzetes becslésünk kb. 100 kg
volt, így a sima csomagot választottuk, ami azt jelentette,
hogy legfeljebb 20 kg-os dobozokat kell összeálltani. Volt
ugyan mérlegünk, de persze nem elég pontos. Így
az elsõ csomag 20.02kg-ra sikeredett. Nem is tudtuk elküldeni,
ki kellett venni belõle egy vékony könyvet. A többi
csomagot így már eleve a postán csuktuk csak le véglegesen.
Nagy nehézséget okozott persze minden kis vacakról
eldönteni, hogy hozzuk vagy ne. Nem is csoda, hogy végül
összesen 240 kg-ot adtunk fel. (Azóta szerencsésen meg
is jött mind, nem is tudjuk hova rakni a sok cuccot.)
Pár dolgot sikerült eladni ismerõsöknek, illetve a kirakodóvásárban. A többit elajándékozgattuk, meglepõ módon, majd mindre volt jelentkezõ. A szemétbe alig került valami. A takarítás is nagy feladat volt, hiszen igyekeztünk minél többet visszakapni a depozitból. (Ez sikerült is.) Sok idõbe tellett a víz, gáz, villany és hasonlók lerendezése is.
A legnagyobb bulit Bea szervezte, hogy azon búcsúzhassunk el mindenkitõl. A buli egy közösségi házban volt, mindent Bea fõzött és vásárolt be hozzá. A szomszédok is hoztak yakisobát, meg egyebeket, úgyhogy volt kaja bõven. 59-en jöttek el, ebbõl 34 gyerek.
Elõször én beszéltem egy kicsit, majd zsonglõrködtem, aztán Bea köszönt meg mindenkinek mindnet. Végül énekeltünk gitárral 2 népdalt. Ezután 3 kimonós nõ produkciója következett. Koto, tánc, ének.
A szülõk és a gyerekek egyfolytában beszélgettek, zajongtak, úgyhogy elment a kedvünk az egésztõl. Ezután jött a kaja, utána a gyerekek kaptak pici ajándékot. Egy nagy zacskóból Bea a fejükre öntött 50 db újságpapírba csomagolt cukorkát, csokit, csecsebecséket, amiket mi is innen-onnan kaptunk. Nem gyõzték kapkodni és kibontani a csomagokat. Ezután felfújtunk 30 lufit és avval játszottak a gyerekek. Végül kb. 35 perc gögög tánc jött, ebben szintén minden felnõtt részt vett.
Bea egyik társasága 5 tagja jóvoltából pazar élményben részesült. Egyikük újonnan épült házában volt a búcsúparty. Meglepetésként mind kimonóba öltöztek és Beára is adtak egy yukatát, az obit (öv) pillangó formára kötötték. A házigazda nõ kotón játszott (hosszú, fekvõ, pengetõs hangszer), egy másik táncolt, a harmadik énekelt. Persze minden nagyon hagyományos volt és olyan tatamis szobában zajlott, ahol elhúzható, mintás papírajtó volt. Csináltak kis teaceremóniát is. Kaptunk ajándékot is, teaceremóniához szükséges edényt és keverõt, alátéteket.
A másik nagy búcsúztatást a kórus rendezte számunkra. Nagyon lelkesen szervezték, pl. magyarul is ki volt plakátolva, hogy "Viszont látásra!". A szokásos evészeten kívül itt rengeteg mûsor is volt, sokat énekeltek, zenéltek a tiszteletünkre. Mi is énekeltünk, én zsonglõrködtem is. Megtanítottuk nekik az Által mennék én a Tiszán... c. dalt is magyarul. Kaptunk rengeteg ajándékot is, nagyon meg voltunk hatódva.
Még volt több kisebb búcsúztatás is. Amikor pl. Bea és Dani reggel 5 órakor indultak a reptérre a ház elõl, kb. 12 barátunk jött el még utoljára.
Én az utolsó 10 napon már az egyetemi vendégházban laktam, ami elég romos és pókhálós volt, de ki lehetett bírni.
A hazaindulás napján a vendéglátóm kivitt a reptérre, ahonnan Amsterdamon keresztül, 24 óra utazás után megérkeztem én is.
Azóta is sokszor emlegetjük Japánt, Danika is sokszor
mondja, hogy szeretne visszamenni. Mi is sokszor gondolunk rá, milyen
jó is lenne most ott.
Megérkezésünk után a legnagyobb feladat a lakásunkba való visszaköltözés volt, amivel még nem sikerült teljesen végezni máig sem.
Én már december eleje óta a BME Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén vagyok. Bea január közepe óta tanít a régi iskolájában. Dani pedig január eleje óta óvodába jár, amit szerencsére nagyon szeret.
Ezzel befejeztem a beszámolókat, esetleg ha megint Japánba kerülünk ...
Gyula, Bea, Dani