Ezt a beszámolót már itthonról írom, nagy késéssel, hiszen a hazaköltözködés elég sok időt vett igénybe. Október elején tettünk még egy kirándulást Tokyóba. A legérdekesebb, ami velünk történt, Enoshima megtekintése volt. Ez egy szép kis sziget Tokyótól délre, Kamakura mellett.
Szépen sütött a nap, bár a pára miatt nem láttuk a Fujit, amit egyébként jól lehetne innen. Vonattal mentünk, az utolsó szakaszon monoraillel, ami fentről lefelé lóg, vagyis egy függővasút. Danika igencsak élvezi a vonatozást, nézelődik az ablakon, de főleg a jegykezelő automatát bírja. Enoshima sok fiatal szerelmespár találkahelye.
Mindenféle szentély, szobor, híres kő látható az út mentén. A végig fel-le lépcső megmászása komoly erőpróba volt, hiszen vittük a babakocsit is és Danika folyton felvetette magát. Az út egy sziklás öbölbe vezetett, ahol hemzsegtek a pecások. A víz jópofa vájatokat épített ki magának a sziklában. Örültünk, hogy ezt még láthattuk Japánból.
Október második felében elutaztam Okinawára, ezúttal egyedül. Okinawa egy szubtrópusi szigetcsoport, Japánhoz tartozik, de jó messze van dél felé, kb. a Szaharával egy magasságban. Reggel indultam Tokyóba lassú vonattal, onnan ki a másik (Haneda) reptérre monoraillel. A repülő du. 3-kor indult, 2,5 óra volt az út. Ezalatt összesen 1 pohár narancslét adtak. Volt amerikai film is, de csak japánul. A reptéren várt egy ismerős matematikus, Tokushige, az újdonsült feleségével (3 nappal azelőtt volt az esküvő). Autóval elvittek a szálláshelyre, ami Nahától, a sziget fővárosától 10 km-re van, az egyetem mellett. Ez egy panzióféle volt, egész tűrhető, csak 5000 yen-be került egy éjszaka (a szokásos 10000-rel szemben). Utána elvittek egy vendéglőbe vacsorázni. Mivel ők még nálam is kevésbé beszédesek, eléggé akadozott a társalgás.
Másnap délelőtt előadtam az egyetemen lévő 2 fő kombinatorikusnak. Kértem egy biciklit kölcsön, de Tokushigének nincs, így az anyósét kaptam kölcsön. Ő viszont 10 km-re a másik irányban lakik, onnan kellett visszabiciklizni. Ráadásul az egyetem egy jó nagy hegy tetején van. Jól kidöglöttem, de azért még körbenéztem kicsit a környéken. Legalább 35 fok volt. A növényzet jelentősen más, sok a pálma, az ananász- és banánfa. A házak kicsit más stílusúak, de összességében ugyanolyan a városkép, mint pl. Hitachiban. Sok gyár van arrafelé is, ami azért furcsa, mert a sziget Japán első számú üdülőparadicsoma. Szombaton délelőtt együtt elmentünk a strandra, 100 km-re. Meglepetésemre alig van strand Okinawán. Lett volna közelebb is, de az tényleg elég vacak, később megnéztem. Ez viszont tényleg nagyon szép volt, egy nagy szálloda előtt, hálóval elkerített részen lehetett úszkálni. Vittem búvárszemüveget is, láttam is pár érdekes halat, de többre számítottam. Ebben a szállodában lesz jövőre valami nagy csúcstalálkozó. A vízben összesen ötenen voltak. Tokushige sohasem fürdik, a felesége néha, de most nem.
Délután busszal bementem Nahába, mert nagy fesztivál volt. Egy színpadon mutattak mindenféle néptáncot, zenét, karatét, meg hasonlókat. Ez egészen eltérő stílusú volt, mint máshol Japánban, de nagyon érdekes és jó volt. Vasárnap is Nahában nézelődtem. Van egy híres bevásárló utca, ott mászkáltam. Itt is fesztivál volt, minden sarkon műsor, jazz, népzene, stb. fogadott. Meg lehetett tanulni játszani Okinawa híres hangszerén, a háromhúrún, kaptam oklevelet is róla. Este a tanszékvezetővel, Maeharával, a feleségével, a lányával, (aki Tokushige felesége) és Tokusigével elmentünk egy jó étterembe, ahol okinawai kaját ettünk és táncokat néztünk. Nagyon szórakoztató volt, levideóztam. Egész este japánul kellett beszélgetni, mert angolul igazából csak Tokushige tud, de egész jól ment.
Hétfőn elvittek egy híres cseppkőbarlangba, de nem voltam annyira elragadtatva. Mellette volt egy kis skanzenféle is, de az is csalódást okozott. Kedden biciklivel mentem felderítő körútra. Tengerpart, Naha és még sokfelé. Túl sok érdekeset nem találtam. Viszont a hátsóm jól megfájdult a több mint 40 km biciklizéstől, mert nagyon vacak bicikli volt. Utolsó nap az út hazafelé egy egész napot igénybe vett Hitachiig.
Ezután a fő történések már a hazautazással voltak kapcsolatban, egy kivétellel. Mint már említettem, tagja voltam a Hitachi Operakórusnak. A kórus karmestere kérdezte meg még tavasszal, hogy nem lenne-e kedvem egy másik társasággal énekelni a Pillangókisasszony című opera előadásán október végén. Némi habozás után igent mondtam. Hamarosan el is kezdődtek a próbák a kórusnak. A résztvevőket direkt erre az alkalomra szervezték össze, a legkülönbözőbb helyekről, különböző kórusokból, operatársulatokból, profikból és amatőrökből. Az egyik kisebb szerepre azonban nem találtak ,,igazi'' szólistát, így engem kértek fel. Igaz, hogy basszus szerep, én meg tenor vagyok, de a kórus csupa tenorból állt, így nem nagyon volt mit tenni. Azt a shinto papot alakítottam, aki összeadja Csocso-sant és Pinkertont. A szerep kb. 10 sornyi szóló. Volt még egy gaijin (=külföldi) a szereplők között, egy amerikai srác, aki opera szakon végzett Amerikában, aztán elvett egy japán lányt és ide költöztek.
Elég sokat próbáltunk, sokszor más városban, de nagyon élveztem általában. Október 30.-án, szombaton volt a főpróba, délelőtt 11-kor indultunk a családdal együtt és este 9-kor értünk haza. Bea levideózta az egészet és fényképezett is, mert a koncert alatt nem lehetett. Nagyon meglepődtünk, mikor kiderült, hogy nem is lesz igazi zenekar. 2 nő orgona-szintetizátoron, 1 szál hegedűs és 3 ütős szolgáltatta a zenét. Nagyon jól csinálták, ha kicsit jobb hangjai lennének a szintetizátornak, észre sem lehetett volna venni a különbséget.
Tulajdonképp, még jobb is, mint ha egy nem túl jó zenekar játszott volna. Így nem lehet gikszert fújni trombitán, és még véletlenül se hamis. Állítólag jól énekeltem, és jól állt a papi ruha is, amit egy szentélyből kértek kölcsön, de a make up nagyon nem tetszett Beának, egész japános arcot csináltak nekem. A többieknek is fantasztikusan szép ruhái voltak, főleg a női kar kimonói és hajkölteményei tetszettek.
Az előadás vasárnap 2-kor kezdődött Mitóban (Ibaraki megye székhelye), de már 12-kor kígyózó sorokban várakoztak az emberek. Ez azért van, mert nincs helyjegy, érkezési sorrendben lehet leülni. 1650 néző volt, telt ház. Az előadás jól sikerült, hatalmas siker volt. Utána fogadás volt, mindenki beszédet mondott, ahogy az ilyenkor szokás Japánban. Persze nekem is kellett, de rövidre fogtam, mert japánul kellett beszélni. Nagyon nagy élmény volt ez a kaland, különösen, hogy Japánban ezt a Japánról szóló operát adtuk elő. Sok finomságot megtudhattam így a szokásokról, öltözködésről, történelemről.
A hazautazásra való felkészülés 3 fő részből állt.
Első lépésben el kellett dönteni, hogy sima csomagokban küldjük a cuccokat, vagy konténert bérelünk. Utóbbi akkor érte volna meg, ha több, mint 120 kg-mot küldünk. Előzetes becslésünk kb. 100 kg volt, így a sima csomag küldését választottuk, ami azt jelentette, hogy legfeljebb 20 kg-os dobozokat kell összeálltani. Volt ugyan mérlegünk, de nem elég pontos. Így az első csomag 20,02 kg-ra sikeredett. Nem is tudtuk elküldeni, ki kellett venni belőle egy vékony könyvet. A többi csomagot így már eleve a postán csuktuk csak le véglegesen. Nagy nehézséget okozott persze minden kis vacakról eldönteni, hogy hozzuk-e vagy sem. Nem is csoda, hogy végül összesen 240 kg-mot adtunk fel. (Azóta szerencsésen meg is jött mind, nem is tudjuk hová rakni a sok cuccot.) Pár dolgot sikerült eladni ismerősöknek, illetve a kirakodóvásárban. A többit elajándékozgattuk, meglepő módon majd mindre volt jelentkező. A szemétbe alig került valami. A takarítás is nagy feladat volt, hiszen igyekeztünk minél többet visszakapni a lakás letéti díjából. (Ez sikerült is.) Sok időbe tellett a víz, gáz, villany és hasonlók lerendezése is. A legnagyobb bulit Bea szervezte, hogy azon búcsúzhassunk el mindenkitől. A buli egy közösségi házban volt, mindent Bea főzött és vásárolt be hozzá. A szomszédok is hoztak yakisobát, meg egyebeket, úgyhogy volt kaja bőven. 59-en jöttek el, ebből 34 gyerek.
Először én beszéltem egy kicsit, majd zsonglőrködtem, aztán Bea köszönt meg mindenkinek mindent. Végül énekeltünk gitárral 2 népdalt. Ezután Bea három barátnőjének kimonós nő produkciója következett. Koto (hosszú, fekvő pengesős hangszer), tánc, ének.
A szülők és a gyerekek egyfolytában beszélgettek, zajongtak, úgyhogy elment a kedvünk az egésztől. Ezután jött a kaja, utána a gyerekek kaptak pici ajándékot. Egy nagy zacskóból Bea a fejükre öntött 50 db újságpapírba csomagolt cukorkát, csokit, csecsebecséket, amiket mi is innen-onnan kaptunk. Nem győzték kapkodni és kibontani a csomagokat. Ezután felfújtunk 30 lufit és azzal játszottak a gyerekek. Végül kb. 35 perc görög tánc jött, ebben szintén minden felnőtt részt vett. Óriási buli kerekedett.
Bea egyik társaságának 5 tagja jóvoltából pazar élményben részesült. Egyikük újonnan épült házában volt a búcsú party. Meglepetésként mind kimonóba öltöztek és Beára is adtak egy yukatát, az obit (öv) pillangó formára kötötték. A házigazda nő kotón játszott, egy másik táncolt, a harmadik énekelt. Persze minden nagyon hagyományos volt és olyan tatamis szobában zajlott, ahol elhúzható, mintás papírajtó volt. Csináltak kis teaceremóniát is. Kaptunk ajándékot is, teaceremóniához szükséges edényt és keverőt, alátéteket.
A másik nagy búcsúztatást a kórus rendezte számunkra. Nagyon lelkesen szervezték, pl. magyarul is ki volt plakátolva, hogy ,,Viszont látásra!''. A szokásos evészeten kívül itt rengeteg műsor is volt, sokat énekeltek, zenéltek a tiszteletünkre. Mi is énekeltünk, én zsonglőrködtem is. Megtanítottuk nekik az Által mennék én a Tiszán... c. dalt is magyarul. Kaptunk rengeteg ajándékot, és nagyon meg voltunk hatódva.
Még volt több kisebb búcsúztatás is. Amikor pl. Bea és Dani reggel 5:30-kor indultak a reptérre a ház elől, kb. 12 barátunk jött el még utoljára. Én az utolsó 10 napon már az egyetemi vendégházban laktam, ami elég romos és pókhálós volt, de ki lehetett bírni.
A hazaindulás napján a vendéglátóm kivitt a reptérre, ahonnan Amszterdamon keresztül, 24 óra utazás után megérkeztem én is.
Azóta is sokszor emlegetjük Japánt, Danika is gyakran mondja, hogy szeretne visszamenni. Sokszor felemlegetjük, milyen jó is lenne most ott. Megérkezésünk után a legnagyobb feladat a lakásunkba való visszaköltözés volt, amivel még nem sikerült teljesen végezni máig sem.
Én már 1999 december eleje óta a BME Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén vagyok. Bea január közepe óta tanít a régi iskolájában. Dani pedig január eleje óta óvodába jár, amit szerencsére nagyon szeret.
Ezzel befejeztem a beszámolókat, esetleg ha megint Japánba kerülünk ...